Van egy jelenet, amit minden kivitelező ismer. Vége a hónapnak, leülsz a számlák fölé, és elkezdesz összeadni. Anyagköltség innen, alvállalkozói számlák onnan, munkabér a füzetből. Két óra múlva kijön egy szám – és vagy örülsz, vagy vakarod a fejed, hogy ez hogy történhetett.
A gond nem az, hogy nem tudsz számolni. Hanem az, hogy mire összeáll a kép, már késő. A pénz elment, a döntéseket meghoztad, a következő hasonló munkára már be is áraztál.
Nálunk is így ment évekig. A fordulópont az volt, amikor az egyik projektnél elkezdtük hetente vezetni a munkaórákat, tételekhez rendelve – és összevetettük azzal, amit a költségvetésben kalkuláltunk. Kiderült, hogy az egyik munkanemre majdnem másfélszer annyi óra ment el, mint amennyivel áraztunk. Nem hó végén derült ki, hanem a harmadik héten. Így még tudtunk lépni: átnéztük, mi lassítja a brigádot, és a projekt nem csúszott veszteségbe.
Ez a különbség az utókalkuláció és a menet közbeni követés között. Az egyik megmondja, mi történt. A másik időt ad, hogy közbelépj.
És itt jön a lényeg: minden ár mögött ott van egy feltételezés arról, hogy egy-egy munka mennyi óra alatt készül el. A Tektana ezt önköltségi és produktivitási normák alapján számolja – vagyis minden tételhez tartozik egy tervezett óraszám. Ha e mellé odateszed a tényleges munkaórákat, egyből látod, hol tart a projekt – és azt is, mennyire termel a csapatod ahhoz képest, amit az ár feltételez.
Mi ma már a Tektanában látjuk ezt, minden projektre, naprakészen. De a lényeg nem a szoftver – hanem hogy ne a hó végi összeadásból tudd meg, hogy állsz.
A következő cikkben azt nézzük meg, honnan lesz megbízható tervszámod: mennyibe kerül valójában egy embernap, egy gépóra – és mit tud a te csapatod valójában.